Tapasztalatból tudom, hogy most, hogy túl vagyok a felén, száguldani fog az idő. Negyedik hete itt, annyira hihetetlen, de még durvább, hogy már csak három hét van hátra.

Reggel fel kellett kelnem már 8:20-kor, mert félre jöttek az új takarítók, akiket be kellett engednem. Két nő jött Lengyelországból, és azt hittem, teljesen újak, így megkérdeztem, hogy tudják-e, mi hol van, csak mert nekem ötletem sincs, mire mondta az egyikük, hogy évekig dolgozott ennél a családnál korábban. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább feljövök és nem égetem magam tovább. Kb. 1-ig sorozatot néztem, blogot írtam -ami két órát vett igénybe, de végül mindent legépeltem a tegnappal kapcsolatban-, olvastam, majd megebédeltem. Ebéd közben The Fosters-t néztem, ugyanis sikerült letöltenem a harmadik évad legújabb két részét, és teljesen bezsongtam tőle! Annyira jó! *-* És a 9. részben Brandon zongoraszáma valami fantasztikus. De még nincs fent Youtube-on... Sebaj.

Azt is megfigyeltem, hogy a tegnap elküldött képeim közül Tom kettőt is kirakott a saját oldalára, ami láttán büszkeség töltött el. Plusz a közös képünkhöz, aminek az volt a címe, hogy "A tinédzserkori alkoholizmus komoly probléma", odaírta, hogy "Azért csak a tisztesség érdekében hozzá kell tegyem, hogy a tinédzserkori alkoholizmus az egyetlen, ami segített kijárnom a sulit.". Hatalmas arc :D Meg beszélgettünk chat-en, még tegnap este, és megdicsérte a képeimet, ami nagy örömmel töltött el, mert idegenek még sosem mondták egy képemre sem, hogy jók. Jó, nem is látták idegenek őket, az meg furán venné ki magát, ha odamennék random emberekhez és az arcukba nyomnám a gépem, hogy nézzék meg a képeimet...

Aztán végül fél 4 felé elindultam az edzőterembe. Most nem a szokásos srác volt a pultnál, hanem egy csaj, így nem égtem be annyira, hiszen tudtam összefüggő mondatokban beszélni, de azért kicsit kínos volt, mikor ez a beszélgetés zajlott le, tök határozott hangom a részemről még akkor is, mikor a csaj furán ráncolta a szemöldökét:

Csaj:-Hogy hívnak?

Én:-Z-S-O-F-I-A N-A-G-Y

Csaj: -Irányítószám?

Én:-Valami WD6 azt hiszem, de fogalmam sincs. Csak a nyáron lakom itt és ezek a kombinációk olyan bonyolultak...

Csaj: -Akkor házszám, utca?

Én:103, Coleridge Way.

Csaj: -Voltál már itt korábban?

Én: - Igen, egyszer. A múltkor. Jó volt.

Csaj: - Mit használtál?

Én: Azt a biciklizőset!

Merthogy fogalmam sincs, mi a szavuk a szobabiciklire, pedig már jópárszor hallottam. És csak, hogy megmutassam, milyen értelmes vagyok, még mutogattam is a pedál mozgását.

Lényeg a lényeg, végül meglett a jegyem, ami 7 fontba került, úgyhogy eldöntöttem, hogy heti egy alkalom bőven drága lesz, nem jövök gyakrabban. Átöltöztem, aztán -gond nélkül- bejutottam a terembe és elhelyezkedtem a szobabiciklik egyikén. Elkezdtem tekerni, és a Briginek tett korábbi állításom, miszerint már nem fáj a lábam hirtelen értelmét vesztette, ugyanis a combom úgy égett, mintha legalábbis nyúzták volna róla a bőrt. Így végül 17 percig bírtam, de aztán egyszerűen le kellett állnom. És jól tettem, ugyanis miután átöltöztem és elindultam hazafelé, az általában negyed órás utat közel 45 perc alatt tettem meg. Körülbelül másodpercenként éreztem, hogy mindjárt összeesek, a lábaim néha-néha magamra hagyva összecsuklottak alattam, amitől körülbelül úgy nézhettem ki, mint valami rongybaba. Nem mintha bárki is figyelt volna :D Most már nem fáj, de hazasétálni borzasztó volt. Amúgy út közben megállított egy srác, bemutatkozott, de körülbelül abban a másodpercben elfelejtettem a nevét, amint kimondta. Végül én is bemutatkoztam, majd megkérdezte, hány éves vagyok, mire mondtam, hogy 19. Erre közölte, hogy akkor nem én vagyok az embere, nem tudok segíteni, de köszöni szépen, hogy megálltam. Pacsira emelt a kezét, mire belecsaptam, majd szép napot kívánva folytattam utamat. Azért aranyos volt. Még betértem a Costa-ba is abban reménykedve, hogy még mindig fent van a terítéken a tavalyi nagy kedvencem, a Mocca Cookie Crumble. De nem volt, így végül egy Caramel Lattét kértem, plusz mivel annyira megkívántam, végül vettem egy szelet Brownie-t is. Ami isteni volt, nagyon jól esett :D

Mivel a tegnapi beszélgetés még élénken élt az emlékezetemben, és az időre pillantva tudtam, hogy az anyuka már otthon van, így biztosan nem ihatnám meg a kávémat a szobámban, de persze pad egy szem sem volt, így végül a parkot körülvevő minikorláton foglaltam helyet. Az eredeti terv szerint a játszótéri hintát vettem volna célba, de még voltak gyerekek a játszótéren, és nem akartam kitúrni őket. Meglepődve vettem észre, hogy idáig elér a WiFi, úgyhogy beszélgettem Rékával chat-en, és mivel ő is küldött fagyis képet, én küldtem neki kávésat. Kicsit sem tűntem furának, hogy pózolok a kávémmal, de nem zavart különösebben. Aztán, ahogy elfogyott az utolsó korty is, végül rászántam magam, hogy elinduljak haza, bár az órára pillantva egyáltalán nem fűlött a fogam a dologhoz sejtve, hogy az apuka is itthon lesz már. Végül nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis egyikük sem volt itthon. Így hát feljöttem, átöltöztem és böngésztem, valamint maxon hallgatva a zenét énekeltem. Ja, és skype-oltam anyuval is! Aztán megjött az anyuka, lementem hozzá és beszélgettünk egy darabig, majd végül feljöttem. A délután további része nyugis volt, és furcsamód fesztelen. Nemrég rákérdeztem az anyukánál, hogy Druvi hol van, mire mondta, hogy elment Dillan-hez a táborba -akinek amúgy egyáltalán nincs honvágya, végre egy kicsit a túlféltő szülők látókörén kívül van, állítólag nagyon élvezi-, hogy megnézze, hogy játszik, és csak holnap jönnek haza, együtt. Furcsamód megkönnyebbültem. Végül levonultam az ebook-ommal a földszintre, azzal a szándékkal, hogy megvacsizom. el is fogyasztottam a vacsorámat, de olyan jót üldögéltem lent mindenféle gépektől és chat-től távol, hogy végül csináltam magamnak egy kakaót, kivettem pár szelet kekszet a tartóból, és visszaülve a székre folytattam az olvasást, míg a könyv végére nem értem. 

Ja, és még korábban, a nap folyamán írtam a fősuli karrierirodájának, hogy nem lehetne-e, hogy nem megyek a gólyatáborba, mert Londonban melózom, mire visszaírtak, hogy ez nyomós indok, így kihagyhatom, és majd kapok egy mentort, aki segít a pótügyintézésben. Ez pedig annyira feldobta a napomat, hogy az hihetetlen. Nem kell gólyatáborba mennem! *-*